Kapu az ismeretlenbe - 11. rész

 Három év után most először szóltam bele a kaputelefonba. Annak a háznak a kapujában álltam, ahol Erick lakása is van. Az űrutazásom előtt egy évvel költöztünk össze, így én is itt laktam. Mióta visszatértem a Földre, a szüleimet már meglátogattam. Ericknek viszont nem szóltam az érkezésemről, mert meglepetésnek szántam. Kis híján sokkot kaptam, amikor egy fiatal nő szólt bele a kaputelefonba.

– Igen. Ki az?

– Carrie vagyok. Erick egy régi barátja – hazudtam.

– Pont jókor jött, mivel Erick nemrég ért haza a munkából. Egész nap nem volt itthon, most kicsit fáradt. De azért jöjjön fel, meghívjuk egy kávéra!

– Köszönöm.

Zaklatottan szaladtam fel a lépcsőn. A harmadik emeletig meg sem álltam. Ericknek már más barátnője van, akivel össze is költözött! Eltelt három év, mégis mi másra számíthattam volna? Már semmi sem olyan, mint régen.

Mikor felértem, bekopogtam. Erick új barátnője nyitott ajtót. Magas, hosszú-göndör hajú, világoszöld szemű nő volt. Igen szép, szebb, mint én. Tehát őt szereti helyettem. Azt is hamar kiszúrtam, hogy a nő gyereket vár. Már egész szépen gömbölyödött a hasa, úgy a negyedik hónapban lehetett. Bekísért a konyhába. Erick az asztalnál ült, és végignézett rajtam.

– Carrie, téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva. Kínosnak éreztem a helyzetet.

– Hazajöttem a világűrből. Nyolc fényév után újra itt vagyok! – mosolyt erőltettem az arcomra.

Erick úgy nézett, mintha szellemet látott volna, majd felkelt a székről és nyomott egy-egy puszit az arcomra. Ezután a barátnője lépett oda hozzám, akinek valószínűleg tudomása sem volt arról, hogy én anno évekig együtt voltam Erickkel.

– Helena Moon vagyok – mondta mosolyogva.

– Carrie Rollins – mutatkoztam be.

– Ááh! Maga tagja volt annak az öt főből álló csapatnak, akiket több mint három éve lőttek ki az Alfa Centauri csillagrendszerbe?

– Igen. Először léptük át a Naprendszer határait – jegyeztem meg némi büszkeséggel.

– Néhány éve láttam a tévében, amikor fellőtték az űrhajójukat! Biztosan szenzációs dolgokon mehettek keresztül!

– Hát gyakran kerültünk életveszélybe, de valami csoda folytán mindig megmenekültünk.

– Kaphatok öntől egy autogramot? – Helenában lelkesedést és érdeklődést láttam. Igazából nem láttam benne egy apró hibát sem. Ha nem lettem volna féltékeny rá, akkor még talán meg is kedveltem volna.

– Persze! – az aláírásomat egy jegyzettömbbe kérte. Amióta visszatértem a Földre, sokan kezeltek már úgy, mint egy hőst vagy egy hírességet, mint száz éve Jurij Gagarint vagy Neil Amstrongot.

Nagyjából fél óráig maradtam Ericknél. Közben Helena mindenféle kérdéssel bombázott az űrhajónkkal, az exobolygóval és a volarokkal kapcsolatban. Szívesen válaszoltam neki. Sok újságíró meginterjúvolt már a csillagközi utazásom miatt, de egyikünknek sem sikerült teljesen hitelesen és kézenfekvően elmesélnem azt, amin keresztülmentem. Talán nem is lehetséges szavakba önteni, ezt át kell élni!

Miután elbúcsúztam Helenától, Erick felajánlotta, hogy kikísér engem. Nem sokkal azután, hogy kiléptünk a lakás ajtaján, rögtön a dolgok közepébe vágtam.

– Mennyi ideje vagytok együtt Helenával? – kérdeztem.

– Úgy másfél éve – én is akkoriban kezdtem el testi kapcsolatot folytatni odakint Pabloval, de ezt természetesen nem említettem meg neki.

– Kedves nő. Terveztek esküvőt?

– Igen, a következő hónap végén fogunk összeházasodni.

– Remek hír. Helena biztosan izgatott lehet emiatt.

Mindketten éreztük, hogy egy sablonos beszélgetést folytatunk. Úgy beszéltünk egymáshoz mintha csak barátok vagy régi ismerősök lennénk. Holott az igazság az, hogy több év tartalmas kapcsolaton vagyunk túl. Némán léptünk le minden egyes lépcsőfokról. Amikor már a ház elé értünk, csak akkor szólalt meg Erick.

– Carrie...

– Igen?

– Én téged akartalak elvenni.

– Erick, az már számomra a múlt.

– Helena számomra nem olyan, mint te. Még nem késő visszacsinálni az egészet, mert ő még nem a feleségem. Elvileg még szabadon kiléphetek a kapcsolatból.

– Miután úgy tűnt, hogy örökre kimegyek a világűrbe, ott volt előtted a választási lehetőség, hogy szeretnél-e más nőt vagy sem? Te pedig így döntöttél. Egyáltalán nem lenne helyes, ha most miattam elhagynál egy várandós nőt! – ő még mondott volna valamit, de leintettem egy éppen arra járó taxit és otthagytam. Eddig négy fényév távolság volt közöttünk, most viszont végtelen. 
Hiába jöttem vissza a Földre, minden megváltozott. Új életet kell kezdenem. Egyelőre még nem tudom, hogy mi fogok tenni, de az biztos, hogy a régi életfilozófiámat nem fogom magam mögött hagyni. A jövőben sem fogom a világ normáit követni. Leszek őrült feltaláló, csillagközi utazó, vagy bármi, ami eddig még senki sem volt. Egy másik csillagrendszerbe is úgy jutottam el, hogy mertem nagyot álmodni. Csak az emberi normáktól, szokásoktól, és elvárásoktól elrugaszkodva tudtam eddig is hatalmas álmokat megvalósítani. Mertem hinni a lehetetlent. Attól, hogy még valami eddig soha nem történt meg, a jövőben bármelyik pillanatban a legtermészetesebb dologgá válhat.

Folytatása következik az Üzenet a múltból című történetben!

Kapu az ismeretlenbe - 10. rész

   Néhány hónappal később az egyik éjszakán különleges jelenségre lettünk figyelmesek. A sötét égbolton két fél tenyérnyi nagyságú világító korong jelent meg. A volarok a sziget nagy fája körül táncoltak, ahol a vezetőjük él. Kórusban visító hangokat hallattak. Mi a tópartról figyeltük őket. Tudtuk, hogy amikor ezt a táncot járják a fánál, akkor mindig történik valami újdonság a bolygón. Ekkor még nem is sejthettük, hogy ez lesz az utolsó tánc. A Proxima Centauri két nagy társcsillaga, az Alfa Centauri A és B csak ritkán látszik egyszerre az égbolton. Ez is talán egy különleges esemény közeledtét jelzi. Vajon ezúttal mitől kell majd megóvnunk a volarokat?

     Már másnap hajnalban megkaptuk a választ. Az előtte lévő napon a két csillag az apokalipszist hirdette. Remegett a föld, és kigyulladtak körülöttünk az erdők. A volarok ijedten repkedtek a levegőben. Az égbolton hatalmas, szürke meteordarabok jelentek meg. Egyre közeledtek a bolygó felszínéhez. Haldokolt a békés világ. Néhány millió évvel ezelőtt a Föld is átélt hasonló katasztrófát, de akkor csak a dinoszauruszok pusztultak el. Az exobolygó viszont túl kicsi ahhoz, hogy ilyen mennyiségű meteor ne zúzza össze teljesen. Adam a földnek megüzente, hogy bajban vagyunk. De mindhiába, már túl késő. Mire megteszi a négy fényévet az üzenet, addigra már az exobolygó megszűnik létezni. Egyébként sem tudnának rajtunk ilyen óriási távolságból segíteni. Tétlenül álltunk a tó partján.

     – Meg kell menekítenünk annyi volart, amennyit csak tudunk, mielőtt visszatérnénk az űrhajóra és elmennénk innen! – kiáltotta Adam.

Nagyjából fél óra alatt bejártuk a szigetet. Rengeteg kétségbeesett volart gyűjtöttünk össze. Ivan kinyitotta a hajó ajtaját. Már éppen megindultunk a bejárat felé, amikor a járművünket összezúzta egy meteordarab. Az űrhajó kemény, erős szerkezete súlyosan szétroncsolódott. Mi pedig rémülten hátráltunk. Teljesen megszűnt a menekülés lehetősége. Űrhajó nélkül nem tudjuk ilyen rövid idő alatt elhagyni az exobolygót! Felkészültünk a teljes pusztulásra. Itt vagyunk a Földtől több mint négy fényévnyire minden segítség nélkül. Már semmit sem tehetünk.

    Felsétáltunk a sziget legmagasabb hegycsúcsára, és ott körbeültünk törökülésben. Volt, aki imádkozott, volt, aki sírt. Lepergett előttünk a földi és az itteni életünk minden egyes pillanata. A volarok mellettünk összebújtak egy kupacba, és így várták a végzetet. Már csak nyugalom és beletörődés sugárzott belőlük. Talán azért ilyen nyugodtak, mert hisznek a túlvilágban. Vagy talán csak a halált természetes és elkerülhetetlen eseménynek tartják. Nem éreztük át teljesen egymás érzéseit, nem láttunk bele a másik fejébe, de mégis szükségünk volt a többiek jelenléte. Nekem jól esett, hogy Lisát vigasztalhattam, amikor sírt. Közben elgondolkoztam azon, hogy valójában a halál lehetősége benne volt abban, amire vállalkoztunk. Nem kicsit veszélyes feladat egy teljesen új technológiát kipróbálva elutazni egy másik Naprendszer ismeretlen bolygójára. Kalandvágyó, kíváncsi őrültek álma. Mi már megtettük a szolgálatunkat a Földnek, és a saját álmunkat is valóra váltottuk, feladatunk itt véget ért. Beletörődtem sorsomba, de a volarokat és az otthonukat nagyon sajnáltam, mivel az exobolygó olyan volt, mint a Paradicsom, amit a Bibliában megírtak. Sehol rohanó, feldúlt, erőszakos, önző emberek, mindenhol Isten. Ezt jelentette számomra ez az elzárt hely, még úgy is, hogy nem voltam mélyen hívő ember. 

     Könnyes szemekkel néztük végig a béke földjének pusztulását. Az aszteroidák sorra csapódtak be és zúztak porrá mindent. A Proxima Centauri halványan pislákolt a haldokló bolygó felett. Vörös fénye megvilágította a hegycsúcsot. Mi továbbra is ültünk néma csendben, lehunyt szemekkel, mozdulatlanul. Egyszer csak belekapott a szél a hajamba. Kinyitottam a szememet, és oldalra néztem. Azt hittem, hogy csak képzelődök. Ez már talán a másvilág! Tőlem pár méterre egy hatalmas űrhajó landolt a talajon. Hasonló volt ahhoz, amivel mi érkeztünk annak idején ide, bár nagyobbnak és fejlettebbnek tűnt. Ekkorra már a többiek is feleszméltek, és ámulva néztek oda. Tehát ők is látják! Akkor ez tényleg a valóság, nem csak képzelődöm. Hamarosan az űrhajó ajtaja kinyílt. Egy ember lépett ki rajta. Egy földi ember! Megmenekültünk! Már majdnem két éve nem láttunk magunkon kívül más embereket. A férfi csodálkozva nézett körbe. Amikor kiszúrt minket, odasétált hozzánk.

    – Üdvözlöm önöket! George Milton vagyok a NASA-tól. Harminc másik emberrel együtt érkeztem a bolygóra.

    – Adam Szabó – fogott vele kezet Adam – Maguk akartak lakótelepeket építeni ezen a bolygón?

    – Igen, de úgy látom, ez már nem aktuális. Amikor az űrhajómmal az égitest légkörébe értem, megfigyeltem, hogy mekkora katasztrófa uralkodik itt, ezért eljöttem önökért.

    – Hogyhogy ilyen gyorsan ideértek? Az általam tervezett űrhajó típus legalább egy év alatt tesz meg négy fényévet, önök ennek ellenére alig nyolc hónap alatt megjárták a Naprendszer és az Alfa Centauri csillagrendszer közötti utat.

    – Az ön űrhajómodellje azóta komoly fejlesztéseken esett át, ráadásul jó néhány hálóteremmel is kibővítettük.

    – Remek. Köszönjük, hogy megmentettek minket – tette hozzá hálásan.

Fél órán belül már elhagytuk a bolygót. Ebbe az űrhajóba is belecsapódott egy kisebb meteor, de nem okozott súlyosabb kárt. A volarokkal együtt figyeltük a vezérlőterem ablakából, hogyan kerülünk egyre távolabb a pusztuló exobolygótól. Az égitestnek az utolsó kegyelemdöfést egy óriási meteor becsapódása adta meg. Mi hibernáltuk magunkat, és egy év múlva már viszont láthattuk otthonunkat, a kék bolygót. 

Kapu az ismeretlenbe - 9. rész

      Másnap hajnalban lopóztunk vissza az űrhajóhoz, mert egész éjjel a parton aludtunk. Nem derült ki, hogy este kerestek-e minket, mert egy hírrel fogadtak.

     – Érkezett egy nem túl pozitív üzenet a Földről. Legalábbis nézőpont kérdése, hogy pozitív-e vagy sem – mondta Adam – Nézzetek a képernyőre!

     – Tisztelt asztronauták! – olvastuk – Megkaptuk a rengeteg információt az exobolygóról, amit küldtek. A volarok még fényképről nézve is csodálatos lénynek tűnnek. Büszkék lehetnek magukra, amiért ilyen könnyen kapcsolatot teremtettek velük. Látván, hogy az ember számára lakható a bolygó, és hogy az ottani élőlények sem jelentenek számunkra veszélyt, újabb embereket küldünk a Proxima Centauri bolygórendszerébe. Lakótelepeket fognak építeni az érkezők. A Föld túlnépesedett területeiről: Kínából, Indiából és Afrikából fogunk ide fokozatosan áttelepíteni embereket. Kísérletezni fogunk földi gyümölcsök és zöldségek termesztésével is az exobolygón. Be kívánunk népesíteni egy Naprendszeren túli területet. Az új termőföldekkel és lakóterületekkel éhező és hajléktalan embereken segítenünk majd. Nagyjából egy év múlva fog az újabb űrhajó a Proxima Centaurihoz érni. Üdvözlettel: a NASA.

     Pár perces csend következett, miután elolvastuk az üzenetet. Egyikünk sem örült igazán a hírnek. Az végül is jó, hogy ellátjuk a Föld szegényeit lakóhellyel és étellel. Viszont ahhoz, hogy házakat építsünk ezen a bolygón, vagy hogy termőföldeket hozzunk létre, ki kellene irtani az itteni erdők nagy részét. Hol élnének akkor a volarok és a többi élőlény? Ugyanaz a dilemma áll fenn, mint a Földön. Az emberiség már nem csak a saját bolygóján fogja pusztítani más élőlények élőhelyeit, hanem egy másik Naprendszer életébe is belerontunk. Az ember most is a saját, önző érdekeit nézi.

     Az újkor hajnalán, miután Colombus felfedezte Amerikát, az Újvilág civilizációit sorra igázta le Európa csak azért, hogy neki több aranya és földterülete legyen. Ez már több mint ötszáz éve történt, de még azóta sem változott semmit az emberiség felfogása. „Felfedeztünk egy lakható bolygót, tegyük azt is a magunkévá! Az ottani életformák mit sem számítanak a mi egoista fajunkhoz képest! Döntsünk romba más civilizációkat, csak hogy a sajátunkat emeljük fölé!” A legtöbb ember így gondolkodik a Földön még négy-ötezer év civilizáltság után is.

     Egyedül csak mi jöttünk rá a titokra. Mi, akik elsőként léptük át a Naprendszer határait. Mi tapasztaltuk meg először, hogy milyen egy szinte teljesen idegen világba betekinteni. Nem szólni bele a működésébe és kisajátítani, hanem csak megfigyelni vagy részt venni az életében. Ezek a természetben élő, elsőre primitívnek tűnő volarok tanítottak meg minket az igazságra. A csapattal együtt egy különleges élményben részesültem. Egy másik világba belépni ahhoz hasonló érzés, mint amikor megismersz egy új embert, vagy elköltözöl egy idegen városba. Kaptunk valami újat, ami felbecsülhetetlen. Ezért akarjuk megvédeni a volarokat és a bolygójukat az emberiségtől. Mi már másképp látunk mindent, mint egy egyszerű földi ember. Akár képesek lennénk a saját fajunkkal szembeszállni, hogy megvédjünk egy másikat.

     – És most mit tegyünk? – kérdezte idegesen Lisa.

     – Nem tudom, de ezt muszáj lesz megakadályozni! – felelte Pablo.

     – Szerencsére még van egy évünk gondolkodni azon, hogy mi legyen – mondta Adam.